Úton a gyógyításhoz

Kertész Alexandrával már négy éve ismerjük egymást. Ugyanennyi ideje oszlopos tagja a Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégiumnak is. A beszélgetésünk most is a megszokott közvetlen hangulatban zajlik, a sok eszmecserének helyet adó kollégiumi nappaliban.

─Nehéz vizsgaidőszakon vagy túl, most pedig a szakmai gyakorlatod zajlik. Hogyan értékeled az elmúlt tanévedet?
─Harmadéves vagyok. Ebben az évben már átvezető időszak van a klinikum és az elméleti részek között, szóval pont egy olyan féléven vagyok túl, amiben rengeteget kellett tanulni. Három szigorlati tárgyam volt és két vizsgám. Emellett csináltam a szakkolit. Így az volt a legnehezebb, hogy jól össze tudjam hangolni a szakkollégiumi tevékenységet, tanulást, családot, a barátommal való foglalkozást és a barátaimmal való találkozást is. Visszatekintve nagyon jó időmenedzsment kellett hozzá. Naptárban vezettem mikor milyen programjaim lesznek, zárthelyi dolgozatok, jegymegajánló dolgozatok illetve azt, hogy mikor tudok haza menni. Persze az, hogy szeretem ezt a szakot és látom magam előtt, hogy mi szeretnék lenni mindig motivált. Tudtam, hogy megéri és kifizetődő lesz. Voltak nehezebb időszakok, amikor sírtam, kimerült és fáradt voltam. Nem volt könnyű, de örülök, hogy minden jól sikerült, és azokat a célokat, amelyeket kitűztem magam elé el is értem.

─Térjünk vissza a kezdetekhez. A kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumba jártál. Miért az orvosi egyetemet választottad? Hogyan jött a képbe a szakkollégium? Melyikről döntöttél hamarabb?
─Nekem gyermekkorom óta az volt az álmom, hogy egyetemre járjak. Azon belül is az orvosi volt cél, mert mindig szerettem volna egy olyan társadalmilag is hasznos szakmában dolgozni, amiben embereknek tudok segíteni. Jó voltam biológiából és kémiából is, szerettem is ezeket tanulni. Ebből következett az orvosi szak. Arany János Tehetséggondozó Programos osztályba jártam, ahol nem emelt óraszámban tanultuk a biológiát és a kémiát sem. Le is tettem az orvosiról, mert azt gondoltam, hogy én nem vagyok képes felkészülni az emelt szintű érettségire magántanár vagy tagozat nélkül. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ebben a programban olyan tanárok dolgoztak, akik felfigyeltek arra, hogy szorgalmas vagyok és van tehetségem ezekhez a tárgyakhoz. Egy biológia verseny alkalmával az egyik tanárom arról kérdezett, hogy szeretnék –e továbbtanulni. Emlékszem elsírtam magamat, és mondtam, hogy nem olyan anyagi körülmények közül jövök, hogy felkészülhessek az emelt szintű érettségire. Elmondtam, hogy valamit szeretnék tanulni, de nem tudom, hogy mi lesz. Ezt követően ő karolt fel, ő segített rengeteget. Az egyetem hamarabb jött, mint a szakkollégium. Úgy indultam el, hogy belevágok az ismeretlenbe. Később a tanáraimon és ismerősökön keresztül hallottam az intézményről.

─ Milyen véleménnyel volt a családod a döntéseddel kapcsolatban?
─Azt kell erről tudni, hogy a szüleim külön élnek. Apukám a mai napig keveset tud arról, hogy mit csinálok, hol vagyok. Anyukám és a környezetem pedig vegyesen fogadta. Sajnos nem éppen pozitívan, sok volt a negatív erő. Illetve anyukám nem magasan iskolázott, így nem is tudta hogyan működik a felvételi rendszer, az egyetemen a megélhetés és az ösztöndíjak. Azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok igazából. Oldjam meg, ahogy szeretném, ahogy tudom. ─És most? ─ Most viszont nagyon büszke rám, hogy idáig eljutottam. Azóta a környezetem véleménye is megváltozott, bár néha hallok még olyat, hogy nem is járok egyetemre- mondja mosolyogva. Anyukám büszke rám, igaz a szemembe nem mondja, de amikor ismerősökkel találkozik mindig elmondja, hogy a lánya milyen ügyes.  Azt sajnálom, hogy akkor nem úgy reagált, ahogy jó lett volna. De megoldottam.

─Ha jól emlékszem te vagy a legidősebb a testvéreid között. Hogy érzed volt hatásod rájuk?
─Négyen vagyunk testvérek, három öcsém van. Azt gondolom,azzal hogy a tanulás fontosságát megmutattam, sokat segítettem nekik. Ők is látják, hogy megéri továbbtanulni, és ha nagyon szeretnének valamit, azt el tudják érni. Az egyik öcsém egyetemista, a másik szakmát tanult és a legkisebb is egyetemre szeretne járni.

─Ha a szakkollégiumi éveket nézed, érzel e valamilyen ívet az életedben az indulás óta?
─Azt mindenképen elmondhatom, hogy nagyon sokat tett hozzám a szakkollégium. A fejlődésemhez, a világlátásomhoz. Fontos volt számomra, hogy egy motiváló közegben legyek, akik hasonló háttérből indultak. Akikkel egy nehéz nap után tudjak egy jót beszélgetni, és ne kellejen szánalmat, megvetést érezni másoktól. A közösség ereje abban rejlik, hogy örömben, bánatban, jóban, rosszban ott vagyunk egymásnak. A programok a fejlődésemhez járultak hozzá. Például én nem szeretek szerepelni. Amikor pedig elmentünk a lakásotthonokba, és ott beszéltünk a saját életünkről és a szakkollégiumról, számomra az maradandó élmény volt, láttam, hogy vannak olyan fiatalabb diákok, akik szeretnének érettségizni, vagy egyetemre járni. Láttam a csillogást néhány gyermek szemében, amikor elmondtam, hogy nekem hogyan sikerült. Talán őket is megihlette az, hogy a származás nem azt jelenti, hogy az álmokat nem lehet megvalósítani. Ezen kívül a vita tréning, az etikett, mind olyan lehetőségek voltak, melyet egy átlagos egyetemista nem kap meg. Számunkra pedig azt a hátrányt kompenzálja, amivel az egyetemre érkeztünk. De nekem például az egyetemi mentorom nagyon sokat tudott segíteni a tanulásban. Egy nehéz tárgyat a kémiát tanította nekem, ami az alapozó tárgyak között nagyon fontos. Összefoglalva egyfajta támogató közeget ad a szakkollégium. Nagyon nehéz egyedül. Nem is tudok olyan embert említeni, aki valamilyen támogatás nélkül járna a szakomra. Mert nagyon sok lemondással is jár az egyetem. Nekem is sok mindenről le kellett mondanom, és a meglévő energiákat át kellett csoportosítanom.

─Most itt vagy a harmadik év után. Hogyan látod magadat mondjuk öt év múlva ? ─Akkorra már elméletileg elvégzem az egyetemet. Nekem az orvosláson belül az az álmom, hogy gyermekpszichiáter legyek. Azért mert úgy gondolom, hogy hasonló körülményekből jövök. Az abból fakadó tapasztalatokkal pedig sokkal jobban tudnám segíteni őket. Tehát akkor már rezidensként fogok dolgozni. A szokásos idilli kép természetesen nekem is megvan a fejemben. Párkapcsolat,  szakmai előrelépés. Illetve vannak távlati céljaim is. Szeretnék én is a hozzám hasonló hátrányos helyzetű gyerekeknek segíteni valamilyen formában. Egyrészt a szakmámban, másrészt egy alapítvány munkájában, vagy programokban. A szakmámon kívül is szeretnék segíteni olyan gyerekeknek, aki tényleg szeretnének másmilyenek, többek lenni mint az átlag. Molnár Zoltán szakkollégista  

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.